Az együttes koncertjei legfőképp Mercury karizmatikus előadásairól voltak híresek. A mai napig minden idők egyik legjobb zenei előadójának tartják.[1][2] Teátrális előadásaiban gyakran a közönség „segítségét” kérte a dalokhoz, példaként állva a későbbi aréna rock előadók számára. Előadásmódja az évek múltával vált profibbá, ezzel párhuzamosan az „élő” énekhangja megkopott, így a hangszínbeli különbségeket profizmusával egyenlítette ki. Jellemző attrakciói voltak a mikrofonállvánnyal való gitározás, a gitárszólók során gyakran versenygitározott Brian May-jel, a koncertek megszokott részévé vált a közönséggel való énekpárbaja,[23] a nárcisztikus és extravagáns mozgáskultúra, és a refrén közönséggel való énekeltetése (például We Will Rock You esetében). Legfigyelemreméltóbb koncertje az 1985-ös Live Aid koncerten volt, amely előadás alatt a stadion 72 ezres közönsége összhangban tapsolt és énekelt. Ezt az előadást azóta több fórumon a világ legjobb koncerteseményének szavazták meg.[24][25] Karrierje során becslések szerint 700 koncertet énekelt végig szerte a világon. Az együttessel elsőként vállalkoztak stadionturnékra Dél-Afrikában. Utolsó koncertje 1986. augusztus 9-én zajlott Knebworthben, mintegy 150 ezer néző előtt. Kurt Cobain, a Nirvana énekese is hivatkozott koncertteljesítményére a búcsúlevelében.

 

 

Bár a Queen kereskedelmileg mindig is sikeres volt, a zenei szaklapoktól, mint a Rolling Stone és az NME gyakran kapott elmarasztaló kritikákat. Miközben az 1970-es években ezek a kritikusok örvendezve fogadták a minimalista punk rock előadókat, a túltermelt dalokkal rendelkező Queen-albumokat fanyalogva fogadták. Mercuryt és az együttest az 1980-as években széles körben elmarasztalták azért, mert koncerteket adtak az ENSZ bojkott alatt lévő, apartheidista Sun Cityben, és egyes diktatórikus Dél-Amerikai államokban. Ezek következtében az ENSZ feketelistájára kerültek, és a szaksajtóban is heves kritikák érték őket. Az együttes tagjai különböző interjúkban védekeztek, azt állították, hogy ők csak a tömeget akarták szórakoztatni. Újabb vita merült fel személyéhez kapcsolódóan 1999-ben, amikor a Millenniumi bélyegsorozat részeként Mercury tiszteletére is kibocsátottak egy sorozatot. Több újságíró úgy vélte, hogy Mercury túl vad és elfajzott életet élt ahhoz, hogy ilyen megtiszteltetés érje. További vitákat okozott, hogy a megjelent bélyegen a háttérben kivehető volt Roger Taylor dobos alakja, az akkori törvények szerint ugyanis a királyi család tagjain kívül csak elhunyt személyek szerepelhettek bélyegen. 2006 augusztusában, születésének hatvanadik évfordulójára a zanzibári kormány nagyszabású ünnepségeket szervezett, de egy iszlám fundamentalista szervezet tiltakozott ez ellen, mert Mercury nem élt tisztes életet, homoszexualitása pedig szemben állt az iszlám törvényekkel.

1973-ban, a legelső Queen album megjelenése előtt Mercury Larry Lurex néven adta ki az I Can Hear the Music című Beach Boys feldolgozást. A névhasonlóság Gary Glitteréhez nem véletlen, a dal az akkoriban már divatjamúlt glitter rock hagyományokat elevenítette fel. A kislemez bukás volt, bár napjainkban a gyűjtők nagy értéknek tartanak egy-egy eredeti példányt.[21] Szólókarrierjére nem jellemzők az ilyen nagyívű művek, első eredeti stúdióalbuma, a Mr. Bad Guy a funk és az R&B jegyében született (akárcsak az 1980-as The Game Queen album). A Queenhez képest szokatlanul könnyed stílusa már-már feltűnően popos, az énekest például a legtöbb helyen gitár helyett egyszerű szintetizátor kíséri. Mercury: „Számomra a Queen dalai olyasvalamik, mint egy papírzsebkendő. John Lennon írhatott üzenetes dalokat. Stevie Wonder is. De ők ebben a szellemben is éltek. Esetükben biztos lehetett a hallgató, hogy azt és úgy gondolják, ahogy egy-egy békedal szövegében énekelték. Én más típus vagyok. Én jópofa dalokat írok, kellemes dallammal, és ez minden. Aztán írok egy másikat, és így tovább.” Az opera iránti rajongását már a Bohemian Rhapsody is jelezte, majd az 1988-as második eredeti stúdióalbumát, a Barcelonát teljesen ennek a stílusnak szentelte. A mű fogadtatása vegyes volt, egyesek szerint ez „az első és eddig egyetlen lemez, amely valóságos értelmet ad annak, hogy operaénekes és rocksztár közösen ad elő valamit”,[22] bírálói szerint stílusidegen mind az operától, mind a könnyűzenétől.

Az együttes mind a négy tagja írt nagy sikerű dalokat, de az eredeti Greatest Hits válogatásalbum tizenhét dalából tízet Mercury írt: Seven Seas of Rhye, Killer Queen, Bohemian Rhapsody, Somebody to Love, Good Old-Fashioned Lover Boy, We Are the Champions, Bicycle Race, Don’t Stop Me Now, Crazy Little Thing Called Love és Play the Game. Igen eltérő stílusokban alkotott: rockabilly, heavy metal, arena rock. Hajlott a bonyolult, nem ismétlődő szerkezetű kompozíciókra (The March of the Black Queen, Bohemian Rhapsody), bár a másik végletet sem volt tőle idegen: a Crazy Little Thing Called Love például csak néhány akkordból áll. Úgy vált termékeny dalszerzővé, hogy saját bevallása szerint alig tudott kottát olvasni.[16] Legtöbb dalát zongorán írta, így több művének gitárszólama is nagyon nehezen játszható. Ritkán gitáron is írt dalt; ezen a hangszeren May szerint agresszívan és türelmetlenül játszott. Két ilyen gyorsabb szerzeménye, az Ogre Battle és a Stone Cold Crazy (bár a lemezen mind a négy tagot szerzőnek jelölik, valójában Mercury tette hozzá a legtöbbet) szokatlanul tempósak voltak a maga korában; a thrash és speed metal stílus legkorábbi képviselői lettek. Mercury hangterjedelme A legelismertebb poprock és rock énekesek közé sorolják.[1][17][18][19] Hangja nagyon jellegzetes volt, hangterjedelme több mint 3 oktáv. Természetes hangja bariton volt, de az együttes korai időszakában a legtöbb dalt tenor hangfekvésben adta elő. Élő előadásokon – részben a rendszeres tréning hiánya miatt – előfordult, hogy a legmagasabb hangokat nem tudta kiénekelni.[20] Sok Queen-dalban zongorázott. Legszívesebben hangversenyzongorákat használt (nem szerette az elektromos zongorát), a stúdióban pedig csembalót, orgonát és függőlegesen húrozott zongorát. 1979-től, ahogy a funkzene egyre jobban előretört a zenekar stílusában, ő is egyre többet játszott szintetizátorokon. Bár sosem tartotta magát virtuóz zongoristának, játéka eredeti és harmonikus volt, ami aligha független gyermekkorának klasszikus zongoraleckéitől. Ilyen zongoraharmóniákat hallhatunk a We Are the Champions, a My Melancholy Blues és a Don’t Stop Me Now dalaiban. Gitáron nagyon ritkán játszott, annak ellenére, hogy dalszerzéshez használta. Az egyik ilyen ritka példa a Crazy Little Thing Called Love mindössze három akkordból álló akusztikus gitár kísérete. Ezt a koncerteken is előadta, és ilyenkor mindig viccelődött azon, hogy a gitáron összesen három akkordot tud játszani.

Gyermekkorában sok indiai zenét hallgatott, korai hatásai Lata Mangeskhar bollywoodi playbackénekestől eredeztethetők. Alkalma nyílt rá, hogy élőben is láthassa. Miután Angliába költözött, a The Beatles, John Lennon és Jimi Hendrix nagy rajongója lett.[11] Utóbbiról így nyilatkozott: „Jimi Hendrixnek nagy jelentősége van. Ő a példaképem. A színpadon ötvöz mindent, ami egy rocksztár egész munkájában benne van. Nem lehet máshoz hasonlítani őt. Akár megvan benned a varázs, akár nincs. Nem tudod elérni a szintjét. Senki sem veheti át a helyét.”[12] Kedvenc előadóművészei közé számított még Liza Minelli énekes- és színésznő. 1975-ben ezt mondta róla: „Liza igazi tehetség. Van energiája és kitartása, és ezt át tudja adni a színpadon, az pedig, ahogyan eladja magát a közönségnek, annak nagy hatása van. Sokat lehet tanulni tőle.”[12] Kedvelte még Elvis Presley zenéjét, az ő tiszteletére írta a Crazy Little Thing Called Love-ot, amely annyira hasonlított Presley korai stílusára, hogy sokan azt hitték, valójában ő írta. Koncerteken előszeretettel énekelte a dalait, például a Jailhouse Rockot és a "Tutti Frutti-t". George Michael, Boy George (Culture Club), Rob Halford (Judas Priest) és a Frankie Goes to Hollywood zenekar Mercuryt jelölte meg egyik inspirációs forrásaként.[13] Színpadi jelenléte számos stadion rocker előadót inspirált. Axl Rose egy 1992-es budapesti koncerten például Freddie emléke előtt tisztelegve elénekelte a Tavaszi szél vizet áraszt című magyar népdalt.[14] Kurt Cobain, a Nirvana frontembere búcsúlevelében Mercury előadói tehetségét méltatta: „Például amikor a színpadon vagyunk, a fények kialszanak és elkezdődik a tömeg mániákus örvénylése, ez nem hat már úgy rám, ahogy Freddie Mercuryra hatott, aki, úgy tűnt, kedvelte a tömeg szeretetét és csodálatát, és elmerült benne, amit én abszolút csodálok és irigylek”

Mercury jellegzetes szépséghibája volt, hogy felső elülső négy foga szabályozatlanul kiállt. Soha nem gondolt a szabályozásukra, állítása szerint nem volt rá elég ideje, de egyes állítások szerint az énekhangját féltette.[9] Gyakran viccelt is ezzel: „Rod Stewart, Elton John és én össze akartunk hozni egy bandát. Hármunk után Hair, Nose & Teeth-nek (Haj, Orr és Fogak) neveztük volna. De nem jött össze, mert nem tudtunk megegyezni a szavak sorrendjében. Én természetesen azt akartam, hogy Teeth, Nose & Hair legyen.[6] Nem szeretem, hogy a fogaim előreállnak. Ettől eltekintve tökéletes vagyok”.

Rajongott az operáért, és ez pályafutásában is tükröződik – kezdve a Queen 1975-ös, A Night at the Opera című albumával, benne az operai hangulatú Bohemian Rhapsodyval, nyilvános operaszerepléseken át az 1988-as Barcelona albumig, amin Montserrat Caballéval énekelt, ötvözve a rockzene és az opera sajátosságait. Épp ezért egy emlékkoncerten például Brian May és Luciano Pavarotti együtt énekelte a Too much love will kill you számot. Mercury: „Nem tudom, hogy fogják fogadni ezt a Queen rajongói. A legrosszabb, ha rockoperának tartanák, ami rettentő unalmas. Nem lehet beskatulyázni, mert olyan dalokat éneklek, amilyeneket korábban soha, és amelyek mindkettőnk hangjához illenek. Nehéz volt megírni és elénekelni ezeket a dalokat, mert minden regiszternek a helyén kellett lennie és mind duett volt”

Bár a közvélemény extravagánsnak és hiperaktívnak ismeri, saját bevallása szerint a magánéletében visszahúzódó és zárkózott személyiség volt: „Az a látszat, mintha fölfalnám és tönkretenném az embereket. Senki sem az igazi énemet szereti, mind a hírnévbe, a sztárba szerelmesek. Van egy kemény, férfias leplem, amit a színpadon magamra öltök, de van egy sokkal lágyabb oldalam is, amely olyan olvadékony, mint a vaj”.[6] Kevesek számára ismert, hogy valójában biszexuális volt, és az 1970-es évektől egy Mary Austin nevű nővel élt párkapcsolatban. A sajtó a kezdetektől vájkált a magánéletében, és vélt vagy valós bizonyítékokat közölt a másságával kapcsolatban. 1974-ben például a New Musical Express újságírójának így nyilatkozott: „meleg vagyok, mint a kályha, drágám!”.[7] A 80-as években több homoszexuális kapcsolatára is fény derült, például a legtartósabb viszony Jim Huttonhoz fűzte. Ennek gyökeresen ellentmond a közvéleményben kialakult kép: legjobb példák a legendás partijai. A Living On My Own kislemez videoklipjében egy ilyen, tipikus Mercury parti felvételei szerepelnek, ahol megfigyelhető az énekes központi szerepe, karizmatikus és nárcisztikus személyisége. Legendák keringtek arról, hogy a szerelemben is ilyen rámenős volt, ha meg akart szerezni magának valakit, akkor drága ajándékokkal próbálta meg levenni a lábáról: „Nekem igazából sok szeretetre van szükségem, és rettenetesen elkényeztetem a szeretőimet. Szeretem boldoggá tenni őket és örömet okoz, ha igazán drága és csodálatos ajándékokat adhatok nekik”

A legvalószínűbb feltevések szerint Mercury már 1987-ben elkapta a HIV vírust. Ezt a nézetet támasztják alá az ezután megritkult stúdiólemezek, és a teljesen abbahagyott koncertek. 1988 után szinte alig mutatkozott a nyilvánosság előtt. A lesifotósok képein egyre soványabb, szakállas Freddie Mercury egészségi állapotával kapcsolatos találgatások szinte folyamatossá váltak. Mivel már 1989-ben külsőleg is felfedezhetők voltak a tünetek, a sajtó gyakran cikkezett az egészségi állapotáról, titokzatos betegségeket találgatva, sőt, emlegették az AIDS betegséget is vele kapcsolatban. Ritka nyilvános szereplései alkalmával az egykori partysztár visszahúzódó főnemes benyomását keltette. Ugyanakkor folyamatosan és fantasztikus lendülettel dolgozott a Queen svájci és londoni stúdiójában, melyek eredményeként a zenekar 1989-ben és 1991-ben is új albummal jelentkezett. A zenekar tagjaival 1989. május 22-én tudatta az állapotát. Az utolsó Queen munka, melyben részt vett, a These Are the Days of Our Lives dal videoklipje volt. Ekkorra már szembeötlő volt leromlott egészségi állapota, bőrét a Kaposi-szarkóma sebei lepték el. 1991 őszén, soványan és betegen már azzal a tudattal énekelte szalagra a Queen drámai dalait, hogy azokat a közönség már csak a halála után fogja hallani. 1991. november 23-án közleményben tudatta a világgal, hogy AIDS betegségben szenved.[5] A háza előtt fotósok és operatőrök százai gyűltek össze – a tömeget a rendőrség tartotta féken. Mivel az elmúlt két évben annyiféle találgatást olvastam a lapokban, szeretném bejelenteni, hogy a vizsgálatok HIV-pozitívnak mutattak és AIDS-ben szenvedek. Úgy tartottam helyesnek, hogy nem hozom nyilvánosságra a dolgot, azok érdekében, akik a környezetemben élnek. De eljött az idő, hogy barátaim és rajongóim megtudják az igazat, és remélem mindenki csatlakozik hozzám, orvosaimhoz és mindazokhoz, akik szerte a világon küzdenek ez ellen a szörnyű kór ellen. Másnap, 1991. november 24-én, vasárnap este aludt el örökre. Két nappal később, zárt körű - szülei kérése szerint zoroasztriánus temetésen vettek búcsút tőle. Fekete koporsóját egyetlen szál vörös rózsa díszítette, útját Aretha Franklin dala kísérte. Testét elhamvasztották, hamvait máig ismeretlen helyre szállították (egyes információk szerint azt a szülei őrzik). A Genfi-tó partján álló szobra és londoni háza egyaránt a rajongók zarándokhelye. A Queen megmaradt tagjai megalapították a Freddie Mercury Phoenix Trust-ot, amely egy AIDS ellenes szervezet, és megszervezték a Freddie Mercury emlékkoncertet, amelynek teljes nyereségét az alapítvány javára utalták.

Miközben már a Wreckage nevű együttesben énekelt, 1970-ben megismerkedett az akkor a Smile-ban zenélő Roger Taylorral és Brian Mayjel. Mikor ők együttes nélkül maradtak, Freddie beszállt a zenekarba, így indult el a Queen sikersorozata. A '80-as évek elején New Yorkban és Münchenben élt, meglehetősen kicsapongó életet. Mindkét végéről és középről is égette a gyertyát, a Queen munkáinak szüneteiben féktelen mulatságok központi figurája volt. Legendás bulikat és partikat adott a legfelkapottabb bárokban: egy alkalommal a teljes baráti társaságának repülőt bérelt, és a frissen felfedezett playboy-szigetre, Ibizára repítette őket. Ismert boltok és áruházak nem egyszer zárás után fogadták, hogy vásárlási szenvedélyének hódolhasson. Nem sajnálta a pénzt, a legdrágább pezsgőt és kaviárt, a luxuslakosztályt, a kokaint, a Concorde jegyeket, a drága ajándékokat, a virágokat és bókokat azoktól, akik féktelen életviteléhez társulni vágytak. Barátságával és szerelmével sokan visszaéltek, ezeket a keserű történeteket dalaiban örökítette meg. Első szólólemeze Mr. Bad Guy címmel, 1985-ben jelent meg, és egy excentrikus, túlfűtött, érzelmes világsztár önéletrajzának, egyúttal egy korszak lezárásának tekinthető. Londonban vásárolt villájának felújítása 1985-re készült el: a Japánban készült fabútorok, a Sotheby's aukcióin hozzáértéssel megszerzett képek és kárpitok, a koi pontyokkal ékesített japánkert, a drága porcelánok, számos macska és egyéb viktoriánus kellék között egy nyugodtabb életet kezdhetett. Freddie Mercury szobra Montreux-ben (egy koncertképről mintázták) 1987-ben duettet énekelt Montserrat Caballéval: Barcelona című daluk a közelgő spanyol nyári olimpia hivatalos dala lett. Hasonló című, a rockzene és az opera sajátosságait ötvöző lemezükön Freddie Mercury méltó partnere volt a világ egyik legünnepeltebb dívájának.

A rajongók között gyakran tapasztalható Mercury nemzeti eredetére vonatkozó zavar. Többen úgy vélik, hogy Mercury angol (európai) és perzsa ősökkel rendelkezik, vagy csak perzsa, iráni származással. A valóság azonban az, hogy számos zoroasztriánus perzsa menekült el Perzsiából a muszlim invázió elől, és telepedett le Indiában, és több száz év alatt a helyi lakosságba asszimilálódtak. Mercury születési anyakönyve indiaiként hivatkozik rá.[4] Freddie Mercury eredetileg Farrokh Bulsara néven született a zanzibári Stone Townban, párszi indiai szülők gyermekeként. Szülei, Bomi és Jer Bulsara azért vándoroltak ki Zanzibárba, hogy apja pénztáros maradhasson a Brit Gyarmati Hivatalban. Húgát Kashmirának hívják. Tanulmányait a Bombay melletti panchgani (Satara) St. Peter's boarding school-ban kezdte, és itt lépett először nyilvánosság elé a The Hectics nevű együttesben. Szintén a St. Peter's-ben kapta a Freddie becenevet. Ezután 17 éves koráig a mazagoni (Bombay) St. Mary's High School-ban tanult, majd családjával az 1964-es zanzibári forradalom elől Angliába menekült.

Freddie Mercury (született Farrokh Bulsara, 1946. szeptember 5. – 1991. november 24.) Párszi indiai származású brit énekes és zenész, a Queen rockegyüttes egykori énekese és dalszerzője. Fő dalszerzőként jelentősen meghatározta az együttes stílusát, a legtöbb sikeres dalukat ő írta. Az 1980-as évek közepén jelentős sikerű szólókarrierbe kezdett, és Montserrat Caballé opera-énekesnővel közösen operai hatású könnyűzenei albumot készített Barcelona címen. 1991-ben AIDS betegségből származó szövődmények okozták a halálát. Gyakran azonosítják magával az együttessel, népszerűsége többször háttérbe szorította az együttes többi tagját. Általános vélekedések szerint az egyik legtehetségesebb hangú könnyűzenei énekes, és kivételes tehetségű frontember és koncertzenész volt.[1][2] Bár a halála pillanatáig titkolta mind a betegségét, mind a szexuális irányultságát, mégis az egyik leghíresebb biszexuális zenei előadó lett, valamint az AIDS betegség egyik leghíresebb áldozata.